Jelenlegi rendszerem

SIGMA ELECTRONICS

     A történet úgy kezdődött, hogy adódott egy lehetőség, miszerint nagyobb lakásba költözhettünk, ráadásul mindjárt a szomszédba. Nem kívánom ecsetelni a felújítás gyötrelmes és pénztárcát sem kímélő folyamatát. A végeredmény viszont megérte a ráfordított energiát.
     A tágasabb körülmények megindították a fantáziámat: jó lenne áttelepíteni ide a zenehallgató berendezést.
     Az udvari kis szoba egyik könyvespolcát szemeltem ki magamnak. Szükség volt némi

polcáthelyezésre és -megerősítésre is. Pár estém ráment a dologra, de végre olyan állapotokat sikerült generálni, hogy hazahurcolhattam kedvenc szerkentyűimet.
     Ami nem változott: a csöves előfok és az OS51 végfok. Ehhez jött a Sony DAT és a Fisher tuner. Korábban beszereztem egy Orion CD-játszót, ennek érdekessége, hogy Minidisc meghajtóval is egybeépítették. Ezzel az általam használt összes digitális média rendelkezésre áll.
     Lemezjátszónak viszont a Taya helyett valami szíjhajtásút szerettem volna. Volt egy Telefunken sasszim, ez lett a reménybeli befutó. De akadt munka még vele bőven. Nem volt doboza, valamint a speciális shell is hiányzott hozzá. Az viszont szóba sem jöhetett, hogy addig ne hallgassak LP-t. Szereztem egy kis Sharpot, beraktam egy AudioTechnika hangszedőt (nem kell valami különösen drága típusra gondolni, mindössze egy AT 91-es), és már szólhatott is a zene!
     Azaz szólhatott volna, ha lett volna hangszóró! Mivel az egész szoba mindössze 9 m², a Mirroroknak nem igazán volt realitása. Más úton kellett elindulnom. Addig is két öreg Orion HS 280-ast dobtam fel a szekrény tetejére.
     Valamikor jó pár évvel ezelőtt kaptam egy használaton kívüli Videoton Prometheus rádiót, a hozzá való Midimax dobozokkal. Elsőre feltűnt az összeállítás dübörgő basszusa. Eltávolítván a hangszóróselymet szembetűnővé vált az ok is: a dómok meg sem nyikkantak, viszont a mélynyomók gumiszéle randán kitöredezett.
     Korábban is voltak terveim ezekkel a dobozokkal, de az idő most jött el. Mivel az eredeti hangszórók 4 ohmosak, a megreparálásukra nem is gondoltam. Régóta szerettem volna viszont valami jobb reflexdobozt. Nézzük meg, mik a lehetőségek.
     Volt 2 darab DTF 12-es selyem dómom, még annak idején, a Mirrorokkal való kísérletezésből maradtak meg. Érdemesnek tűnt valami hozzá passzoló mélynyomót keresni. Átnézvén a Somogyi kínálatát, az SR 2030-ra esett a választásom. Vannak ennél puccosabb típusok is, polipropilén illetve kevlár membránnal, ezeknek azonban az adatlap szerint elég kócos a frekvenciamenete, különösen a váltási szakaszban. Emiatt aztán magasabb fokszámú váltóra lenne szükség, ami meglehetősen dögösnek tűnik, de impulzusmenet szempontjából semmiképp sem előnyös.
     Az SR-ekkel mindössze annyi gond akadt, hogy kifutó széria, szerencsére kedvenc kereskedőmnek még volt egy pár a kínálatában.

A tervezéshez most is a WinISD Beta verzióját használtam. A doboz kb. 25 liter, a mélynyomók adottak, a reflex hangolásával 45 Hz körüli alsó határfrekvencia jött ki. Ez azért nem is olyan rossz.
Nézzük a gyakorlatot. A doboz 16 mm-es rétegelt lemezből készült, sehol sem bontható, csak a mélynyomó felől lehet támadni. A hátoldalán

egy süllyesztett DIN-aljzattal látták el, erről már több ízben kifejtettem a véleményemet (egyéb iránt nem hiszem, hogy túlzottan nagy rajongótábora lenne). Belül ehhez csatlakozik a nyomtatott lapra szerelt váltó. Ezt akár igényes kivitelűnek is mondhatnám, amennyiben légmagos tekercsekből és Remix fóliakondikból áll. A tekercseket 0,85 ill. 0,56 mH-nek mértem.

     A doboz egyébként elég jó konstrukció, viszont látszik, hogy futószalagon készült: a belső merevítők helyenként elcsúsztak a helyükről, úgy ragadtak oda. Az új dóm mérete sehogysem passzolt a régihez, így hát némi asztalosipari varázslatot kellett elkövetni. Hátra is fúrtam egy rendes lyukat az új csatlakozó műanyag tepsijének. A reflexnyílások a mélynyomó alá kerültek. Itt a jól bevált papírcsöveket használtam fel, a szimulációs program szerint 3 db megfelelő eredményt adott.
     Egyetlen problémát kellet már csak megoldani: az SR 2030-asok rögzítése nem tűnt egyszerű feladatnak. Maga a hangszóró elég szimpatikus darab, a kosáron nyolc furatot is találunk a felcsavarozáshoz. A kiképzése viszont olyan, hogy inkább azt szeretné, ha belülről szerelném föl. Na ez az, ami a bonthatatlan doboz esetében nem megy. A doboz nyílásának pereme pedig elég vékony, itt értelmes módon nem lehet felcsavarozni. Nem volt más megoldás, keményfából készítettem 4-4 rögzítő fület, ezeket M5-ös díszcsavarokkal szereltem fel. Alulra természetesen karmos anyákat tettem.
     Az előlap eredeti ronda barna festését feketére fújtam, a dobozt kibéleltem farkasfogas csillapító szivaccsal (bele is ment darabonként 2 lap), a hangszórók alá a szokásos jól bevált Monacor-csíkot tettem, majd összecsavaroztam mindent, természetesen a mélynyomók kivételével.

A kész doboz portréja

Akkor most jöhet a hangváltó. Mint már említettem, alacsony fokszámút szerettem volna. A WinISD-ben van egy kis kalkulátor, ez első- és másodfokú passzív szűrőt tud számolni. Némi játszadozással az ajánlott keresztezési frekvencia környékére (3 kHz) kijött a kisebbik, 0,56 mH-s tekercs soros tagnak. Ezzel csak egy gond van: a mélynyomó lengőtekercsének induktivitása elég tekintélyes (az adatlap szerint 4 mH). Ezért mindenképpen be kell iktatni egy Zobel-tagot. Ez kompenzálja az induktív reaktanciát a magasabb frekvenciákon. A dómot első közelítésben egy soros 6,8 mikrós ERO-kondenzátorral kötöttem be, itt a minimális érzékenységbeli differencia miatt még egy soros 2,2 ohmos ellenállást is felhasználtam. A Zobel-tagot közvetlenül a mélynyomó kapcsaira forrasztottam, a tekercset ráragasztottam a csatlakozó tepsijére, a többi elem felcsavarozott forrfülek segítségével került a helyére.

Betekintés a mélynyomó mögé

Uccu neki, hallgassuk meg, mit okoztunk! Persze még csak az egyik doboz volt készen. A kakaót a kis Philips hifi szolgáltatta. Hát nem valami csúcs, lehet, hogy érdemes lesz egyet s mást változtatni, de valószínű, hogy egy kis bejáratásra is szükség lesz. Rakjuk össze a másikat is. Következő versenyző a Revox végfoka volt. A doboz rajta keresztül kapott némi rózsazajt is, valamivel talán jobb lett.

Végül nézzük meg, mit tud a csövessel.
     Bekötöttem, feldobtam a szekrény tetejére az Orionok helyére. Így már egész más! Valamit ez a triódás erősítő azért tudhat, hiszen a Mirrorokból is mennyi mindent kihozott. Egyszersmind úgy döntöttem, hogy a hangváltó is marad. Egyedül a szekrény tetején való elhelyezést kellett kicsit szoknom, ilyen elrendezésem még nem volt. Viszont itt nemigen tudok elképzelni más megoldást. A szekrények állandó használatban vannak, alacsonyabb pozícióban pedig az apró babakezek rövid úton kivégeznék az érzékeny selyem dómokat.
     Mielőtt elfelejtem, a DTF-ek annak idején átestek némi modifikáción. Nevezetesen a dóm mögé beragasztottam egy-egy filckorongot. Ez melegen ajánlható minden hasonló konstrukció esetén. A hangnyomásgörbén látható csúnya púpokat szépen elsimítja.
     Néhány vájtfülű barátomat is sikerült rávennem, hogy hallgassa meg, egész jó véleményeket mondtak. Jó a térérzet, az arányok is rendben vannak. A King's Singers LP-ről például egész hátborzongatóan tud megszólalni.
     Az OS51-esek viszont nem igazán szeretik a szekrénybe zártságot. Pontosabban a szekrény nem szereti a beléje zárt csöveket! A dolgon sokat segített a toroid trafó tetejére állított tápegység-ventillátor. A rég ellopott mobilom elárvult töltőjének is sikerült munkát találnom, ő tekeri meg 5 V-ról a ventillátort, így a zajszint minimális, a hatás megfelelő.

     Következzen a lemezjátszó.
     Mint azt már említettem, az első verzió a kis Sharp volt. Automata gép, szíjhajtással, viszonylag könnyű öntött alu tányérral, aszinkron motorral és egyenes karbonfiber karral. Fő problémája a felfüggesztés, mint ahogy a Tayának is. Igaz, hogy itt a műanyag héjat alulról egy vaslemez tepsi borítja, ez alatt viszont csak a négy szokásos gumírozott láb van. Az AT 91-es hangszedő kissé felfelé húz, emiatt meglehetősen érdes a karaktere. Rockzenével minden bizonnyal hatásos. Fő gondom mégis az volt, hogy indításkor elég sokat „gondolkodott” az automatika. Ideje volt nekilátnom a Telefunken gép kipofozásának.
     Az S400-as sasszi szinte teljesen megegyezik a Lenco L236 típusával. Az én példányom valószínűleg egy kompakt készülékből származik. Erre utal a doboz teljes hiánya, valamint a belső csatlakozók kivitele. A hajtása 110 V-os hiszterézis szinkronmotor, a sebességváltás szíjátdobással működik. A sasszi feketített, húzott acéllemez, a lemeztányér hasonló, egy műanyag szíjdobra támaszkodik. Az egész szerkezet három rugós támasszal csatlakozik a dobozhoz (ami persze hiányzott). A kar többszörösen kiegyensúlyozott alu S-kar, speciális csatlakozóval. A szabvány shell így nem használható hozzá. Ennek megfelelően elég sok tennivalóm volt vele.
     Először is szükség volt egy dobozra. Ezt a jól bevált mahagóniból készítettem el. Belülre juharfa tartókat ragasztottam, ezekhez illeszkedik a rugós felfüggesztés. Az egész egyelőre négy gumilábon áll, terveim között szerepel egy komolyabb alátámasztás.
     A shellt is magamnak kellett elkészítenem, mivel eredetit nem sikerült beszereznem. A karhoz egy 10 mm-es belső átmérőjű rézcső-darabbal lehet csatlakoztatni, alulról M2-es csavarok fogják meg. Az eredeti szorítócsavart pedig hangszóró-tömítő anyaggal egyszerűen ráragasztottam a csőre. Ez stabilan megfogja a fejet, és segít a rezgéscsillapításban is.

Most már be lehetett szerelni az Ortofon OMB-5-ös hangszedőt. A Tayába pedig visszakerült a jó öreg FF 10 XE.
Az elindításhoz csak egy dolog hiányzott: a motornak biztosítani kellett a 110 voltot. Ezt a próbák során egy autotrafó nyomta, de mérete miatt nem akartam beépíteni a dobozba. Inkább egy 5 kilós huzalellenállás beiktatásával oldottam meg a problémát.

     További terveim: kvarcvezérlés a motorhoz elektronikus sebességváltással, optoelektronikai végálláskapcsoló, meg még valami tetőféleség, ha már a plexi nincs meg. Egyébként úgy fest, hogy bevált a masina. Szépen hozza az Ortofon megszokott kellemes hangzását, a Taya reszelőssége nélkül. Másrészről a hangképe sokkal részletesebb, jól kijönnek a lemezek eltérő gyártási körülményeiből adódó különbségek. Vannak lemezeim, amelyekről az előző rendszerben csak gyanítottam, hogy valami nincs rendben velük, itt most biztosan érzékelhető a probléma. De ne csak a negatív oldalát nézzük, vannak, amik mindent vernek, az orosz „Melogyia” nyomások között is akadnak bőven remek darabok.
     Természetesen vannak abszolút kedvenceim is. Például a direkt metál vágású Attilio Donadio Big Band lemez (egy kedves barátomtól kaptam) tényleg szenzációs. De nem csak LP-ről, hanem digitális anyagokról is igen jól szól a berendezés. A gyári CD-ken kívül saját felvételeim hangzása is meglepett elsőre. A Sony DAT magnóval meglehetősen sok felvételem volt annak idején, néhányból még CD is készült. A MiniDisc inkább saját szórakozásomra szolgált, illetve kis méreténél fogva ideális volt „gyors bevetésre”. Eredetileg is egy angliai útra szereztem be, sok (számomra) értékes anyagot rögzítettem, hoztam haza. A szóban forgó szerkezeten lejátszva visszaad valamit a több mint másfél évtizedes élményekből.
     A végső következtetésben minden tökéletesnek látszik. Csak az idő! Csak abból lenne több!
     Néha csak késő este jutnék hozzá a zenehallgatáshoz, mikor már nem illik zajongani. Jó lenne egy fejhallgató-erősítő is!
De ez már egy másik történet.

<< Vissza

Kezdőlapra