SIGMA ELECTRONICS

A „Dual Tornado”

<< Vissza

Történet
 A „phono” fokozat
 A komplett integrált erősítő
 A végfokozat
 A tápegység
 Tapasztalatok
 Átépítések
 Az átalakított végfok
 Konklúzió


Történet


     Még valamikor az egyetemi évek alatt történt...
Abban az időben kezdtek mendemondák felröppenni arról, hogy az ódivatú csöves ketyerék jobban szólnak, mint az ultramodern, csillogó-villogó tranzisztorosok. Nyilván ez a megállapítás ilyen formában nem állja meg a helyét. Mindenesetre a „csöves reneszánsz” hozzánk is betette a lábát. Az akkortájt induló Hifi-magazin is megpróbált utánajárni a dolognak.
     Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a technika kizárólag ellenütemű kapcsolásokra korlátozódott, lényeges volt a lehetőleg nagy kimenőteljesítmény és a hatásfok. Hallottunk híreket bizonyos A-osztályú herkentyűkről is, bár a technikai részleteket továbbra is homály fedte.

     Szükségessé vált tehát egy igazi csöves sztereó erősítő megépítése. Egy kedves barátommal, aki sajnos már nem az evilági herkentyűkkel foglalatoskodik, szent dacszövetséget kötöttünk a vázolt cél elérése érdekében. Ezzel persze kivívtuk némely megrögzött, vaskalapos félvezető-őrült kollégánk ellenszenvét is.

     Adott volt egy bevált konstrukció, a „Tornado” ultralineár végfok. Ebben az időben élte végnapjait a méltán világhírű magyar elektroncső-gyártás. Ennek volt néhány időlegesen pozitívnak tűnő hatása is: a kifutó sorozatokat pár forintos áron lehetett beszerezni. Nagy lökést adott a megvalósításnak, hogy Szovjetúnióban tanuló volt gimnáziumi osztálytársam meglepett néhány odakint felettébb olcsó, számomra viszont rendkívül értékes alkatrésszel. Köztük volt egy színes TV hálózati trafója (igen, arrafelé olyan is létezett!). Ez képezte a tápegység alapját.
     Az alkatrészbeszerzés terén egyetlen probléma maradt: a kimenőtrafók. Ezeket én rendeltem meg itthoni mesteremnél. A kivitelezést gondos tervezés előzte meg, sajnos, a végeredmény nem lett tökéletes, de erről majd később részletesebben is beszámolok.
     Az előerősítő áramköreinek tervezésére is sok időt fordítottam. Mivel akkor már egy ideje pörgött a Taya DP 510-es lemezjátszóm, így a „phono” fokozattal kezdődött minden.


A „phono” fokozat



     Az eredeti áramkör teljesen saját tervezésű volt. Alapjául az a félmaréknyi Toshiba 6 AU 6 A típusú miniatűr pentóda szolgált, amelyeket 1 forintért dobáltak az Ezermester boltokban. Akkoriban még mit sem tudtunk az azóta egekig magasztalt passzív korrekciós hálózatokról. Az alapelv mégis úgy állt elő, hogy hajtsunk meg áramgenerátorról egy pontosan megtervezett kétpólust. Ez rendkívüli linearitást eredményez, valamint sikerrel tünteti el az első fokozat magasabb frekvenciás zaját. Ezután csak egy nagyimpedanciás bemenetű illesztő-erősítőre van szükség, hogy a vonalszintű jelünk meglegyen. Természetesen az egész előerősítőt jól szűrt, lehetőleg stabilizált tápról kell járatni.
     Adott volt áramgenerátornak a 6 AU 6 A. Ez direkt vezérlést kapott, mivel a hangszedőről valószínűleg semmiféle gazemberség (DC-szint, stb.) nem juthat be. A korrekciós tagot a tanult Foster- ill. Cauer kifejtések segítségével ki lehetett számolni, a legjobb eredményt az ábra szerinti megoldás adta (C1-C4, R3, R4). Mindenhol törekedtem az alacsony impedanciákra, ez a zaj és frekvenciaátvitel szempontjából hasznos, bár nem mindig szolgálja a kis torzítás szent ügyét. Az illesztő fokozat egy ECC 83-as egyik triódája, ezt később, mikor a sorozatot 10 forintért kiszórták, lecseréltem ECC 808-ra.

     Hátra van a táplálás kérdése. A gyűjteményemben lapult néhány RFT gyártmányú 150 voltos stabilizátorcső, egyet ide felhasználtam. A tápfesz közvetlenül a két puffer-elkóról jött egy-egy ellenálláson keresztül, a kapcsolóval az egész fokozatot ki lehetett iktatni, ha éppen nem kívántam lemezt hallgatni. A stabilizátorcső némi zajt bevitt a rendszerbe, ezt R14-C7 taggal sikerült kiküszöbölni. A fűtést egy tranzisztoros áramgenerátorról oldottam meg, hogy lehetőleg itt se jusson be brumm a fokozatba.
     Bár még csak a leírás elején tartok, szeretnék szólni a tapasztalatokról. A gondos tervezés ellenére feltűnő volt a fokozat zaja, ami elsősorban mély suhogás alakjában nyilvánult meg. Ilyenkor persze a bemeneti pentóda mindjárt gyanússá válik. Jó, hogy volt a csőből néhány darab, a válogatás sokat segített. További küzdelem eredménye a már említett R14-C7 tag és a segédrácsköri R6, R7, R8, C11 lánc is. A fokozat végül külön árnyékolást is kapott.
     Mellesleg az előerősítő hangja nem volt rossz, a frekvenciamenet kiváló, remek volt a dinamika és a térérzet is. Ennek ellenére még egyszer itt nem használnék pentódát.
     A kapcsolással egyébiránt érdemes kísérletezni, el tudnék képzelni például egy hasonló felépítésű JFET előfokot.


A komplett integrált erősítő


     A szerkezetről fénykép annak idején nem készült, időközben többször át is építettem, így csak rövid leírását adom.
     A teljes erősítőbe igyekeztem beépíteni a korra jellemző minden lehetséges szolgáltatást. Fő tervezési szempont volt még, hogy a jel útjába sehol ne kerüljön félvezető. A bemenetek a hátlapon a szokásos tuchel-csatlakozók voltak. A bemenet-választó kapcsolósor egy Isostat-blokk egymást váltó egységeiből állt („Phono-Tuner-Tape-Aux”). A kiválasztott jel beiktatható mély- és magasvágó szűrőn, valamint a szokásos RC-tagon keresztül közvetlenül az ECC 82 triódával felépített erősítő fokozatra került. Túl nagy jelet nem akartam továbbvinni, ezért a katódellenállást nem blokkoltam át. A megoldás javítja a linearitást, ugyanakkor megnöveli a kimenőimpedanciát. Hogy ne legyen annyira egyszerű az eset, meg hát volt még egy üres kapcsoló az Isostaton, azért be lehetett iktatni a blokkoló kondit is. Ezzel nyertem kb. 4-5 dB-t.
     Ezután jött a mono-kapcsolóval áthidalt, kiiktatható Baxandall-hangszínszabályzó, egy darab ECC 85-össel. Az áthidalást az jelentette, hogy „mono” állásban csak az egyik csatorna szabályzója működött, ez elvégezte a jelösszegzést, és az az előnye is megvolt, hogy a hangszín-csatornák asszimmetriája nem befolyásolta a hangképet. A lánc végére került a hangerő- és balansz-szabályzó. Ez azért volt jó, mert kis hangerőnél nem vitte át az előző fokozatok zaját.
     A teljes berendezéshez hozzátartozott még a monitor fokozat. Ez szintén egy-egy ECC 82-es triódából állt, ez erősítette az akkor még analóg magnó jelét, egy kapcsolón keresztül behallgatást biztosítva az éppen folyamatban lévő felvételbe. Háromfejes magnónál a felvett anyagot kis késéssel ellenőrizni lehetett.
     Hátra van még a két végfok, de ezeket külön fejezetben tárgyalom.

A végfokozat

     A végfok kapcsolásának tervezésénél a jól bevált „Tornado”-ból indultam ki. Itt viszont szerettem volna nagyobb erősítést elérni, ezért az ECC 85 helyett ECC 83-akkal szerkesztettem a meghajtót. Ha utólag belegondolok, ez nem biztos, hogy szerencsés húzás volt.
     A legnagyobb hibát mégis azzal követtem el, hogy átterveztem a kimenőtrafót.
     Az új konstrukció lényege az volt, hogy a tekercstestet középen megosztottam, a 3-3 primert felváltva tekertettem rá, a szekundert pedig szimmetrikusan osztottam el. Sajnos a mester kicsit egyszerűsített, nem váltott a primernél menetirányt,

a legsúlyosabb hiba pedig az volt - sajnos, csak később derült ki -, hogy a szekunderek menetszámai nem egyeztek. A gyakorlatban ez úgy nyilvánult meg, hogy az ultralineár üzemet nem bírta az erősítő, bármit csinálhattam, azonnal begerjedt.
     Nem volt más megoldás, át kellett térnem tiszta pentódás üzemre. Kezdetben ezt úgy valósítottam meg, hogy a segédrácsokat egyszerűen a tápfeszre kötöttem, mivel egy ötpólusú csokival csatlakoztattam a trafót, ez csak két-két drót odábbcsavarozását jelentette. Természetesen így megváltoztak a végfok paraméterei, adott illesztésre nem lehetett kivezérelni a csöveket. A visszacsatolás további bonyodalmakat okozott, csökkenteni kellett a mértékét, mert a jel felfutó élén jellegzetes nagyfrekvenciás gerjedés jelentkezett, minél nagyobb volt a jel, annál inkább kiszélesedett a nagyfrekis csomag. A hangban ez iszonyú zúgás, recsegés formájában nyilvánult meg.

     Két dolgot lehetett tenni. Először is le kellett mondani a szimmetrikus kimenetről. A fél szekundereket egyenként összekötöttem, ezáltal a menetszámok közötti szórás elviselhető mértékűre csökkent. Másodszor vissza kellet venni a segédrácsok feszültségét.
     Erre is két megoldás kínálkozik: vagy az egyenirányítóról fél feszültséget veszek le, vagy beiktatok egy áteresztő stabilizátort. Első esetben úgy 150-160 voltot lehetett volna nyerni, ez az adott beállításhoz azért nem túl sok. Maradt tehát a második megoldás, ez a kis ábrán szemlélhető.
     A tervezésnél a maximális segédrács-áramból lehet kiindulni. A TV sorvégcsövek esetében ez szerencsésen alacsony érték, csövenként legfeljebb 15 mA lehet. Összesen tehát 60 mA-t kell kezelni. Erre a célra remekül megfelel a PCL 85-ös függőleges eltérítő cső. Szintén impulzus üzemű, a sugártetróda maximális


katódárama 75 mA, anód-disszipációja 7 W, a trióda erősítési tényezője 63, ezzel igen jó stabilitás érhető el. Nem utolsó szempont az sem, hogy kis méretben, kevés alkatrészből megépíthető. Nekem volt még egy előnyöm, néhány alig használt és új példány is hevert a fiókomban.

     Nézzük meg kicsit a működését. A referencia-feszültséget az R4-D1-C1 tag állítja elő, esetünkben ez 33 V. A trióda ezzel hasonlítja össze a kimenetről R3-R6 által leosztott feszültséget. Amennyiben növeljük a terhelő áramot, a kimenőszint csökkenni kezd. A trióda elindul a lezárás felé, anódfeszültsége megnövekszik, jobban kinyitja a szabályzócsövet, az előző helyzet visszaáll. Ellenkező értelmű változás esetén a folyamat iránya megfordul. Ha a tápfesz csökken, ez szintén visszaveszi a trióda anódáramát, ezáltal a szabályzócső ismét jobban nyit, növekszik a kimenőszint. Tehát az áramkör igyekszik megtartani a beállított kimenőfeszt. A kimenőimpedancia rendkívül alacsony, ezt különösen a magasabb frekvenciák felé kétféle módon javíthatjuk tovább. C2 elkó közvetlenül a terheléssel párhuzamos, C3 a visszacsatolást növeli meg a frekvencia függvényében. Amennyiben a stabilizátor hajlamos lenne a gerjedésre, ez el is hagyható. Nálam ilyen gond nem fordult elő.
     A kis herkentyűt mindenkinek szívesen ajánlom figyelmébe, esetleges áttervezésre, továbbgondolásra is.

     Visszatérve a végfokhoz, az alapproblémát sikerült megoldani, sok éven át így hallgattam rajta zenét, először két Orion HS 400-assal, később a saját készítésű TVM Mirror SE-kkel. Nyilván a legjobb helyzet a kimenők áttekercselésével állna elő. Ezt is tervbe vettem, amint időm engedi, igyekszem megvalósítani.


A tápegység


     Az erősítő tápegysége a már említett 330 W-os trafóra épül. O-magos kivitel lévén két tekercstest található rajta, ennek megfelelően több bekötési módja is van. A primer beköthető 110, 127 és 220 voltra. A szekunder tekercsek a következők:

     2 × 120 V; 0,75 A (anódfesz)
     2 × 32 V; 0,9 A (PL-ek fűtése, előfesz, segédtáp)
     17,6 V; 0,2 A (műszervilágítás)
     6,5 V; 1,2 A (meghajtócsövek fűtése)
     6,5 V; 8 A (előfok fűtése)

     A két 120 voltos tekercs sorbakötve adja az anódfeszültséget, egyenirányítás után itt kb. 320 V-ot nyerhetünk. Az egyenirányító természetesen félvezetős, Graetz-kapcsolású. Ezt 4 db csavaros felerősítésű elkó követte, az első 100+100 mikrós volt a puffer. Ide csatlakozott a két végfok, valamint a csatornánként szétválasztott szűrőlánc 2 db 47+47 mikrós kondija is. Az anódfeszt itt is külön lehet kapcsolni a „Standby” kapcsolóval. A bekapcsolás tényét 2 sorbakapcsolt LED jelzi. A „Standby” második áramköre nyugalmi záró kontaktus, ez a LED-et alaphelyzetben rövidre zárja.
     A 2 × 32 V-os tekercs egyrészt kiadja a PL-ek fűtését, ami eredetileg 27 V, ezért egy-egy soros ellenállással csatlakozik a csövekre. Az egyik tekercs feszültségkétszerezőn át táplálja az előfesz áramkörét, itt 80 V körüli értéket lehet elérni. Azonkívül a tekercsek egyszerű kétutas egyenirányító kapcsolásban előállítanak még 42 voltot, erről működött a Phono fokozat csöveinek fűtése tranzisztoros áramgenerátoron keresztül, ide jön egy 24 V-os stabilizátor, amely a segédtápot adja. Valamikor szerkesztettem egy egyszerű kis IC-s keverőerősítőt, ez direktben csatlakoztatható jelen berendezéshez, a tápláláshoz pedig 24 V-ra van szüksége. Mindamellett nem emlékszem rá, hogy ezt a lehetőséget valaha is kihasználtam volna.
     Az erősítőn kezdetben két mutatós műszer látta el a kivezérlésmérő funkcióját (mármint mutató volt rajtuk!). Megvilágításuk 2 db 18 V 100 mA-es skálaizzóval történt. Ezeket táplálta a 17,6 V-os tekercs. Jelenleg ennek más funkciója van, de erről majd később.
     A két fűtőtekercs használata magától értetődik. A végfokok meghajtócsöveinek fűtőszálai a katodin kapcsolás miatt pozitív előfeszítést is kaptak.


Tapasztalatok


     Nem szóltam még az erősítő mechanikájáról. Doboz céljára alulemez-konstrukciót képzeltem el, 440 × 350 × 150 mm-es méretben. Számításaim szerint ebbe mindennek kényelmesen bele kellett férnie. Sikerült is szereznem 0,8-as lemezt, ha ebből hajlítom a dobozt, ez biztosan nem bírja el a trafók súlyát. Ennyi erővel akár papírból is dolgozhattam volna, az legalább szigetel. Nem volt más megoldás, T-idomokból szerkesztettem egy tartóvázat, így már össze lehetett hozni a kütyüt.
     Az előlapra került az összes kezelőszerv, a hálózati- és az anódkapcsolót (Isostathoz hasonló kivitel) a hozzájuk tartozó 5 × 5-ös zöld, ill. piros LED-ekkel a bal oldalon helyeztem el. Középre tettem a potméterek ezüst színű forgatógombjait, jobbra volt az Isostat kapcsolósor, szögletes szürke gombokkal, felettük a műszerek. Két oldalt felszereltem egy-egy krómozott műszerfogantyút is, a „profibb” kivitel érdekében.
     A hátlapon foglalt helyet a hárompólusú hálózati csatlakozó, a biztosítékok csavaros házai és egy földeletlen kettős konnektor. A végfokok mögött közvetlenül a hangszórókimenetek, jobb oldalon a tuchel-aljzatok és a phono táp kapcsoló.
     A hálózati trafó, amellett, hogy jelentősen túl volt méretezve és jól bírta a gyűrődést, rendelkezett néhány kellemetlen tulajdonsággal is. Egyrészt iszonyatos mértékű volt a mágneses szórása. Ez talán a szovjet színes televíziókban nem volt gond. (Emlékszik valaki a szovjet licensz alapján gyártott „Color Star”, vagy az orosz katonáktól kéz alatt beszerzett eredeti készülékek ragyogó színeire? Egyik pesti rokonunknak is volt egy példány az utóbbiból, mai napig sem értem, hogy tudták nézni?) Emiatt aztán mindent árnyékolni kellett. A phono erősítőre egy régi TV kutyaházát operáltam rá, de még a kimenőtrafókra is vas borítólemez került. A másik kellemetlenség, hogy miután elérte az üzemi hőmérsékletet, kegyetlen zúgást produkált. Ez ellen persze semmilyen árnyékolás nem segített. Talán az első modifikációk egyike volt, hogy szétszedtem, és a tekercseket pár napra lakkba beáztattam. Valamit segített, de nem volt az igazi. A végső megoldásról később írok.
     Még egy kis kitérő a témával kapcsolatban. Az egyetemen egy erősáramú kolléga kiszámolta, hogy az ominózus vasmag több, mint 1 kW-ot is át tud vinni. Ezen fellelkesülve terveztünk is a klub számára egy lóölő tranzisztoros erősítőt. Megjött a várva várt trafó, de első ránézésre is vékonykának tűnt a rátekert drót. Természetesen nem is hozta a specifikációt. Visszaküldtük, hogy tekerjék át. Sajnos ez sem lett jó. Nem fért el a szükséges tekercs. Hát ennyit az elmélet és a gyakorlat korrelációjáról. Az oroszok sosem voltak egy takarékos nép, ha ők azt írták rá, hogy 330 W, akkor az 330 W.

     Az erősítőt éveken át használtam, ez volt a fő zenehallgató kütyü alapkészüléke. Kezdetben műsorforrásként adott volt a Taya lemezjátszó. Az eredeti hangszedőjét elég hamar kicseréltem az Ortofon FF10XE-re. Ez abszolút alaptípus, de stabil, jó minőséget szolgáltatott. A Tayáról meg annyit, hogy ugyan direct drive, de ez nem az a műanyag lemeztányéros gagyi herkentyű. Meglepően jó hangja van, a karcsapágyazását egy korabeli tesztben a kategóriájában a legjobbnak hozták ki. Egyetlen komolyabb gond van vele: a rezgéscsillapításra nem sok energiát fordítottak, így aztán nem mindegy, mire tesszük, és az is hallatszik, hogy a plexitető fel- vagy le van hajtva.
     Első CD-játszómat talán 1992-ben vettem, egy AudioTon gépet. Ahogy a CD-gyűjteményem gyarapodott, ez is meghatározó műsorforrássá vált.
     Rádió céljára sikerült szert tennem egy toronyból visszamaradt szintézeres hangolású Fisher tunerre. A padláson elhelyeztem hozzá egy dipól antennát is. A mai napig ezt használom.
     Hangsugárzónak a jó öreg Orion HS 400-asokat kötöttem be. Az egyik már ismerős lehet a „Tornado” cikkből, a másikat kéz alatt sikerült beszereznem. Ezzel volt egy kis bibi, az egyébként elég ütött-kopott dobozban a megszokott PD207S páros helyett 2 db 5 W-os Tesla lakozott. Ez persze még az első bekapcsolás előtt, a védőháló levételekor kiderült. Gyorsan végeztem egy kis összehasonlító mérést is, amelynek során ez a példány természetesen

leszerepelt. Sajnos az eredeti doboz egyik mélynyomója is rosszul járt, a lengőtekercse a tudomány hősi halottjává vált. Végeredményben a reménybeli sztereó párból nulla darabot sikerült előidézni. Szerencsére abban az időben jelent meg a pesti amatőrboltok polcain az Orion által későbbiekben használt, úgynevezett bolgár hangszóró. Az ára igen kedvező volt, paraméterei szinte megegyeztek az eredetivel. Egy gond volt vele, a kosárszél kiképzése egészen más volt, úgyhogy a HS-ek előlapját alaposan meg kellett vésnem. Lényeg az, hogy végre megvolt a hangsugárzó-rendszerem.

     Elsőként is feltűnő volt a dörgedelmes basszus. Ennek egyik fő okozója persze a dobozok padlón való elhelyezése volt. Ezen egy-egy fa állvánnyal kívántam segíteni. Egyéb modifikációknak is alávetettem a sugárzókat. Az ostoba DIN-csatlakozókkal szerelt drótokat kiváltottam rugós szorítókra, a hangváltó közönséges elkóit pedig jobb fajta bipoláris típusokra cseréltem. Végezetül a belső kábelezés primi tyúkbelei helyett vastag tömör rézvezetékeket forrasztottam be. Mindegyik változtatás hozott valami javulást, bár ezt a visszafordíthatatlanságuk okán mindig nehéz ellenőrizni. A folyamatot itt kellett abbahagyni, ezek a dobozok ennyit értek.
     A '90-es évek végén jelent meg a „Hang és Technika” című rövid életű, de boldog emlékű folyóirat. Ebben hozták le egy olcsón kivitelezhető, jó hangú TL-sugárzó, a TVM Mirror SE terveit. Elhatároztam, hogy építek egy párat belőle. Először a dobozok készültek el megszentelt matériából, a helyi kórházkápolna ideiglenes dobogójának anyagára sikerült szert tennem. Az üres dobozok néhány évig a szoba sarkában gubbasztottak, végül is enni nem kértek. Egyszer aztán adódott az alkalom, és befejeztem a Mirrorokat.
     Ez már egy teljesen más hangzásvilág volt. Csak valahogy a sávszélek nem stimmeltek. A megszokott dörgedelmes basszus eltűnt, de a magasakkal is akadt némi gond. Próbálkoztam a csipogók variálásával, ez nem segített. Ekkor született meg az elhatározás, hogy komolyan bele kell nyúlni az erősítőbe.




Átépítések


     Kisebb átépítésekről már eddig is beszámoltam. Az első nagyobb modifikációként a be- és kimeneti csatlakozók cseréjét hajtottam végre. Igazából nem is csere volt, hanem a tucheleket meghagyva aranyozott RCA-aljzatokat szereltem a hátlapra. A kimenetek az eddigi egyszerű rugós szorítók helyett csavaros banánhüvelyeket kaptak. Hogy a belső szerkezet se maradjon érintetlen, az árnyékolt vezetékköteget, ami a hátlapról az előerősítő paneljén lévő Isostat-sorhoz ment, kiváltottam úgy, hogy a hátlap közelében felszerelt merevítő idomra rögzítettem egy relésort, az Isostatok ezt kapcsolták.
     Így már adott volt a lehetőség távvezérlés beépítésére is. Ezt az is indokolta, hogy a hagyományos lemezek kifutóbarázdái meglehetősen zajosak, a műélvezet után közvetlenül nem kell felugrálni a lemezjátszóhoz. Hozzá kell tennem, hogy a Tayán nincs semmiféle automatika, csak kapcsoló-fordulatszámváltó, a két finomszabályzó, valamint a karlift. Azonkívül a hangerőszabályzó kezelése is kényelmesebb a fotelból. Kidolgoztam egy szerkezetet, amellyel minden fontos funkciót meg lehet valósítani, ráadásul a Sony DAT rendszerbe épülésével a monitorkapcsoló kezelése is fontossá vált. A készülék leírása megtalálható a távirányítóknál. Lényeg az, hogy a távvezérlőn 4 gombbal a következő funkciókat sikerült kezelni: hangerő fel-le, monitor, némítás; ez utóbbi aktiválása esetén megoldható a csatornák váltása is.
     Táplálás céljára a 17,6 V-os tekercs rendelkezésre állt.

     A potméterek és a hangszínszabályzó panelje eredetileg is az előfok felett, kiemelve helyezkedett el. A hangerőszabályzó működtető mechanizmusát régi telefonkészülék tárcsa-szerkezetéből alakítottam ki. A meghajtó először a fiók mélyéről bányászott kommutátoros motor volt, később ezt váltotta egy levitézlett walkman motorja. Az eredeti grafitleszedős potméterek Tesla gyártmányúak voltak, a hangerő 250 kohmos, 2 dB-es együttfutású példány.
     A szerkezet jól működött, évekig használtam. Sőt, az eredményen felbuzdulva az öreg AudioTon CD-játszóba is beszereltem egy hasonló távvezérlőt. Ez is tartotta magát a SONY CDP 310 megjelenéséig.
     Első számítógépemet 2000-ben vettem. Ezzel végérvényesen betört hozzám a digitális technika. Hamarosan CD-készítésre adtam a fejem, így az erősítő az otthoni visszahallgató rendszer központjává vált. Időszerű lett további módosítások bevezetése.

     Leginkább a végfokkal voltam elégedetlen. Azonkívül volt néhány gomb, amit szinte soha nem használtam. Ebből következett az egész szerkezet újratervezése. A külalakon is igyekeztem javítani, az új előlap 5 mm-es aluból készült. Voltak korábbi „hangulatjavító” intézkedések, mint pl. a kivezérlésmérő lecserélése fluoreszcens kijelzőre. Ezeket meg akartam hagyni. Először is a phono előerősítő kiváltása volt soron. Az interneten találtam egy ígéretes kapcsolást, eredetileg 6 SL 7 - 6 SN 7 típusú csövekre. Ezt kissé megvarázsoltam, hogy az arzenálban fellelhető Tungsram ECC 808 - ECC 82 típusokkal elmenjen.



     Az előfokot leegyszerűsítettem, kikerült a szűrőáramkör és a többi feleslegesnek ítélt funkció. A hangszínkör ECC 85-ösét a hozzá hasonló ECC 81-esre cseréltem, tekintettel a tervezett 12,6 V-os egyenáramú fűtésre. A monitor-csatornák egyszerű katódkövetőkre változtak. Viszont ebbe a vonalba is beiktattam egy szintszabályzót, valamint egy kapcsolóáramkört, hogy a behallgatást az aktív bemenettől függetlenül lehessen vezérelni. Tervbe vettem még minden bemenethez egy-egy önálló szintszabályzót, hogy a csatornák hangerejét egymáshoz lehessen állítani. Ezt korábban a monitor-bemeneten már megvalósítottam.
     A hangerő- és balansz-potmétereket is kicseréltem. Egyrészt csökkenteni akartam a vonali impedanciákat a jó magasátvitel érdekében, másrészt javítani kívántam az együttfutást. Balansz-szabályzó céljára legjobb lenne a félpályás potméter, hát ilyent égen-földön nem találtam. A megoldás végül is az lett, hogy a jól bevált RFT-potik sztereó változatait szereltem be. Ezeket 3-3 leágazással is ellátták, így már ki lehet alakítani a kívánt karakterisztikát.
     Változtattam a tápegységen is, ezáltal végre sikerült megszüntetni a trafó zúgását is. A dolog lényege az, hogy a primer gerjesztését csökkenteni kell. Mivel a túlméretezés miatt van elég tartalék, ezt bátran megtehettem. A primernek egyféle bekötési lehetőségét nem használták ki, erre alapban nyilván nem is volt szükség. Ha az eredetileg párhuzamosított 127 V-os tekercseket sorba kötöm, 254 V-ot kapok. Ennek megfelelően

a szekunderek kapocsfeszültsége lecsökken. Ez esetemben nem probléma. Az anódfeszültség csökkenése valamit visszavesz a kimenő teljesítményből, mivel az amúgy sem meghatározó teljesítmény-mániám alábbhagyott, ez nem zavart. Egyébként pedig úgyis át akartam térni más végfok-üzemmódra.
     A fűtésekkel nincs gond, mivel a PL-ek soros ellenállásról járnak, az előfokoknak pedig egyenáramú fűtést terveztem. A segédtápban és az előfeszben is van bőven tartalék, így további problémákkal sem kell számolni.

Az átalakított végfok

     Az eredetileg ultralineárnak tervezett végfok tiszta pentódásként üzemelt sok éven át. Ez a rendszer egyik szélső értéke, amikor is a segédrácsokat a tápfeszre kötjük (leágazás=0%). Nézzük meg a másik végletet, amikor a 100%-os leágazást alkalmazzuk, ez a trióda-kapcsolás. Mit várhatunk ilyenkor?
     Először is lecsökken a kimenő teljesítmény, függően a munkapont helyzetétől, 25-50%-ra. Ha megmérjük az otthoni zenehallgatás során elődübörgő teljesítmény mértékét, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy bőven 10 W alatt maradunk, hacsak nem kívánjuk magunk ellen kihívni a család és a szomszédok permanens ellenszenvét (ez egyébként az enyhébb eset). Némileg azért függ a dolog a hangsugárzók hatásfokától is.
     Nézzük meg, mit nyerhetünk? A trióda kimenő impedanciája kicsi, ezért jól csillapítja a hangszórót, nem hagyja „visszabeszélni”. Személy szerint még azt is reméltem, hogy a nem éppen kifogástalan kimenőtrafóimat is jobb belátásra bírja. A másik nagy előny, hogy mivel a trióda elsősorban páros harmonikusokat termel, különösen A-osztályban az ellenütemben dolgozó végcsövek nagyrészt kioltják egymás torzítását.



     A triódás kapcsolásnak viszont van még egy hátulütője: nagy meghajtófeszültséget igényel. Ezennel nyugdíjba küldhetem a jó öreg katodin fordítós meghajtó-fokozatot, és kereshetek valami más megoldást.
     A már említett Hang és Technika című kedvenc folyóiratom közölte annak idején az Audio Note „Kit Four” erősítőjének leírását. Innen származik a „lebegő parafázisú” fázisfordító felhasználásának ötlete. Nézzük most meg közelebbről ezt a kapcsolást.

     Az első trióda normál földelt katódos beállításban üzemel. Az anódjáról vesszük le a fordított fázisú jelet az egyik végcsőnek. A második trióda R7-R8 ellenállások segítségével teljesen vissza van csatolva, így fázist fordít, erősítése viszont egységnyi. A kimenő impedanciája a feszültség-visszacsatolás miatt rendkívül kicsi, kiváló a linearitása. A pontos 1-szeres erősítés R7-R8 válogatásával beállítható. Végül is a katodinhoz hasonlóan az első trióda határozza meg a torzítási paramétereket, csak itt közel duplája a kivezérlési tartomány. Voltaképp a kapcsoláson még egyszerűsíteni is lehetne (C1-C3), de itt törekedtem a szimmetriára. Igazság szerint lehetőség van a kimenőtrafóról visszacsatolásra is, ezt R3 és a katód közé kellene csatlakoztatni. Én ezt nem terveztem, ebben az esetben össze lehet kötni a két katódot, így tovább javíthatjuk az áramkör tulajdonságait.
     Nézzük meg a hátrányokat is. A két anódon mérhető impedancia nem azonos, V1A-é nagyobb, mint V1B-é. De így volt ez már a katodinnál is, csak ott azért jelentősebb volt a differencia. A nagyobb gond, hogy V1B-nek jól kimutatható fázistolása van a magas frekvenciák felé. Oszcilloszkóppal ez remekül mérhető. Ennek ellensúlyozására építettem be C5 kondenzátort. Ugyan kissé felfelé billenti a frekvenciamenetet úgy 10 kHz fölött, de ez szerintem nem olyan nagy probléma.

     A figyelmes szemlélő azt is észre veheti, hogy az ECC 83-asokat ECC 85-re cseréltem. Ez utóbbinak sokkal kisebb a belső ellenállása, az alacsonyabb erősítés pedig nem gond, ha nem használunk visszacsatolást.

     A végfok átépítését először kísérleti jelleggel végeztem el, majd teljesen új nyomtatott áramköröket készítettem. Ezekre átmentettem minden alkatrészt, ami használható volt. A kerámia anódsapkák utólag kerültek fel. Az előfeszültség beállítása helitrimmerekkel történik. Lehet, hogy ez túlzás, a katódáram üzem közben többet változik, mint amit a beállítás pontatlansága indokolna.
     Egy pillanatra térjünk vissza a tápegységre. Lecseréltem az összes elkót, a puffer időközben úgyis az örök vadászmezőkre távozott. Jelenleg 2 db 470 mikrós Philips elkó fogadja az egy-egy diódával leválasztott tápfeszültséget. A csatolásmentesítő-szűrőkörök kondii Jamicon típusok. A testvezeték maradt a jól bevált rézsín, a végfok panelok lapos OFC hangszórókábellel csatlakoznak. Az előerősítő panelje egy rézlemez-csíkon át kap testet. A tápvezetékek is OFC adatkábelből bontott erek.
     A tápfesz most 280 V körül alakul. Az anódáramok - tekintettel a csövenkénti maximális 16 W anód-disszipációra - 55 mA-re állíthatók be. A végfokok ebben az üzemmódban, a változatlan bekötésű kimenőtrafóval mérhetően leadnak 12 W-ot is a számított 7-8 helyett. Nyilván a rendelkezésre álló tartalékok miatt kissé be tudunk vezérelni a B-osztály felé.

Konklúzió

     Mint az alábbi képen is jól látható, az erősítő nem készült el teljesen. A funkcionális egységek a potméter-panel és a távvezérlő kivételével beépültek és működőképesek. A csatornaváltót ideiglenesen a monitor vonalválasztó kapcsolója működteti, a hangerőszabályzó a monitor szintszabályzója. Az előerősítő paneljéről a foglalatból hiányzik a monitor ECC 82-ese is.
     Az erősítőt így használtam az utóbbi időkig. Az új áramkörök beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, jelentős javulást sikerült elérni. Különösen a phono fokozat hangzása meggyőző, ezt még megfejeltem egy új Ortofon hangszedő rendszerbe állításával is.

     Végül is sok minden javult, egyedül a basszusok nem akartak megjönni. Elkönyveltem hát, hogy a Mirrorok ennyit tudnak. Kell egy mélynyomó külön erősítővel, plusz a hozzá való kimenet a doboz hátlapjára. Először az apró, számítógépes rendszerhez tervezett negyedfokú dobozomat kötöttem be, ez optimista becslések szerint sem ment 40 Hz alá. Mégis remekül érezhető volt a hatás. Akkor láttam neki a nagyobb ládának, ez papíron már 30 Hz-ig is lejutott. Már csak meghajtó erősítő kellene hozzá. Ott hevert a sarokban a jó öreg „Tornado”, ez megfelelőnek látszott. Csak egy baj volt vele, a nullázásos csatlakozás sehogy sem akart passzolni a földelt rendszerhez. Eretnek módon azután egy fél Quad 405-össel próbálkoztam.
     Ezzel párhuzamosan tervbe vettem néhány újabb kütyüt, egy triódás SE végfokot a hozzá való előerősítővel, velük együtt a „Tornado” átépítését. Először az OS 51-es végfok készült el, ezzel meg is történt a jelen írás tárgyául szolgáló erősítő trónfosztása. Csodálatosképpen megjött a Mirrorok basszusa is. Részletek az „OS 51 SE” és a „Tornado” cikkekben.

     Az erősítő jelenleg sarokba állítva piheni ki eddigi viszontagságos pályafutását. De azért nem került végleg a süllyesztőbe, továbbra is tervezem a befejezését. A történetből pedig az a tanulság vonható le, hogy nem lehet egy rossz alkatrész kiváltását megspórolni, különféle tudományos mesterkedések árán sem. A teljes felújításhoz szükség lesz a kimenőtrafók újratekercselésére. Most, hogy már rendelkezésemre áll a megfelelő technológia, csak időt kellene szakítanom rá. Ebből pedig jelenleg nem sok van. Mindenesetre, ha újabb fejlemény lenne az ügyben, jelen lapokon okvetlenül be fogok számolni róla.
     A fenti kapcsolások, közölt elvek felhasználásához sok sikert és hasznos időtöltést kívánok.


Irodalom
     [1] Rádiótechnika Évkönyve - 1979.
     [2] Tungsram - Electron tubes and semiconductors - 1978.
     [3] Hang és Technika 1999. 5. szám


Lap tetejére

<< Vissza

Kezdőlapra