SIGMA ELECTRONICS

Tesla B90

<< Vissza

     Ezen a lapon szeretném bemutatni életem első saját magnóját. Abban az időben a műszaki boltok kirakataiban szép számmal találhattunk orsós magnókat. Kapható volt a lengyel ZK 120 és 140 T. A csehszlovák ipart a Teslák képviselték, ezek között újnak számítottak a B 70 és a B 90-es készülékek. Ez volt az elérhető árú sorozat. Volt még Akai 4000DS, de erről csak álmodoztunk. Választásom a B 90-esre esett, ennek szokatlan, de megnyerő formavilága eleve vonzotta a tekintetemet.

     Egyszer aztán eljött a várva várt nap, amikor hazacipelhettük ezt az elég terjedelmes, kartondobozában pedig hatalmasnak és iszonyú súlyosnak tűnő gépet.
     Tekintsük át először a sorozatot. Állítólag 1973-ban jelent meg a B 70-es, hozzánk a KGST dacára csak néhány évvel később érkezett meg. A korábbi Teslákhoz képest teljesen új konstrukció, legfeltűnőbb részlete a szalaghurkos fékrendszer. A B 70-es afféle szürke eminenciás volt, hordozható kivitel, nem túl dekoratív külső. A B 90-es már egészen máshogy festett. A ferdén elhelyezett orsók, tolópotméterek, fekete előlap a fémszínű kezelőpanelekkel, igazán vonzó megjelenést adott a szerkezetnek. Háromféle pozícióban lehetett használni: a hagyományos fekvő, álló helyzetben falra akasztva, vagy megdöntve a hátlapból kihajtható támasz segítségével. Ez volt a stabil kivitel. Ha belegondolok, mégis mennyit hurcoltam...




     Nézzük a mechanikai felépítését. Az egész szerkezet egy préselt, peremezett acélvázra épül, melyet a dobozban csak 4 csavar tart. A gép kidobozolás után is üzemképes, ez nagyban megkönnyíti a javítást. A hajtás elég bonyolultra sikeredett, ugyanakkor aránylag problémamentesen működik.

     Ha a számlálót figyelmen kívül hagyjuk, 3 hajtószíj és 3 dörzstárcsa teker mindent. A motorról vastag, háromszög keresztmetszetű szíj hajtja a fő elosztóművet. Ebbe beépítettek egy filcbetétes kuplungot, amely túlterhelés ellen védi a motort. Ezen az elemen található a kétfokozatú sebességváltó, valamint a felcsévélő kuplung szíjhornya. A gyorstekercselést végző dörzstárcsák a nyomatékhatárolóhoz csatlakoznak az elfordítható hídon keresztül. Hát ez a leírás elég faramucira sikerült. Mindenesetre a képek magukért beszélnek.
     A görgős megoldásnak azért vannak hátulütői is. A visszatekercselő mechanizmusban két tárcsára is szükség van az irányváltás miatt. A tekerés különösen 18-as orsóknál néha igen nyögve nyelős volt. Némileg segített, mikor az eredetileg síma felületű nyomatékhatárolót recésre cseréltem, de ez a szerkezet azért továbbra is gyenge pontja a nechanikának.




     A sebességváltó egyszerű szerkezet, egy villás kapcsolóelem dobja át a szíjat a megfelelő hornyokba. A fenti képen ez jól látható. A szíjnak elegendő nyúlással kell rendelkeznie, mivel a lendkeréken nincs ellendarab, mint például a Grundig-gépen. Mindenesetre a váltó precízen működik, a villa karjainak hajlításával könnyen beállítható. A lendkerék tisztességes darab, a súlya kiszerelve érezhető igazán. Az eléggé elbonyolítottnak tűnő hajtás szíjai aránylag egyszerűen, néhány csavar oldása után cserélhetők.

     Minden mechanikus kapcsolást a három tekerentyű és az alattuk lévő két billentyű végez. A legfelső a hálózati kapcsoló, kombinálva a sebességváltóval. Alatta a gyorstekercselő, majd a lejászás indítója. A billentyűk közül a bal oldali a pillanat-stop, a másik a felvétel. A képen jól kivehető a tekerentyűk arretáló szerkezete. A szalagvég-kapcsoló mágnese dróton rángatja őket. Kis gondot okozott, mikor a lejászás kapcsolójának tárcsája megkopott, az arretáló rugó nem tudta a szerkezetet megtartani, kénytelen voltam egy pótrugót beiktatni. Persze ezt már a mágnes nem bírta meghúzni, de legalább nem állt le a szalagfutás a legváratlanabb pillanatokban.
    Mellesleg a drótokon rángatott szerkezet a felületes szemlélő számára eléggé amatőr benyomást kelt, mindamellett az idők során különösebb probléma nem volt vele. A hajlítgatással beállítható elemek is kiállták az idő próbáját. Elnézvén a rendszer működését, azért vannak benne meglehetősen agyrémnek tűnő részletek is, mint az alábbi képen szemlélhető fékoldó mechanizmus:


    Itt szeretnék kitérni a szalaghurkos fékrendszerre.
    Az orsózó tengelycsonk palástján egy rugalmas réz szalagot tekertek körbe, erre filccsíkot ragasztottak. Az ilyen módon előálló fékszalag egyik végét fixen rögzítették, a másik a magnószalag által mozgatott kis műanyag himbához csatlakozik. Az egész szerkezetet rugó tartja feszesen, helyes beállítás esetén állandó szalagfeszítést biztosít. Beállítási lehetőségből pedig van bőven. Az egész hurok aktív hossza, ezzel együtt a himba szalagvezetőtől számított magassága a rögzítő excenterrel szabályozható. A himbán a huroknak három beakasztási pontot alakítottak ki, ugyanígy a feszítő rugónak is. De ha még ez sem elég, a rugó fix végének tartólemeze is hajlítgatható.






     Új korában ez rendkívül jól működött. Azután jöttek az első kopások. Szükségessé vált némi utánállítás. Idővel valami rettenet ütötte fel a fejét: a borzalmas nyávogás mellett vérfagyasztó sikoly tört elő a masinából. Jobban szemügyre véve a szerkezetet (persze ez csak teljes kidobozolás esetében megoldható), feltűnt, hogy a filcbetét mély barázdákat mart a műanyag dobba. Nem volt más hátra, cserélni kellett a tengelycsonkot. Persze egy idő után az új is ebek harmincadjára jutott. Márpedig nem lehet folyton cserélgetni. A palástra szigetelőszalagot ragasztottam (ez könnyebben cserélgethető), de a filcbetétet is megpróbáltam más anyagokkal kiváltani. Érdekes, hogy ez a jelenség a későbbi B 700-asomnál nem mutatkozott.
     Következzen a fejegység. A szalag két elfordítható vezető baba között fut. A törlőfejnél még nincs semmi gond. Ezután két sík pályán mozgó rudacskán fut keresztül a szalag, ezek alaphelyzetben kiemelik a fejektől. A jobb oldali magassága ráadásul állítható, ezzel lőhető be az egyenletes futás a kombinált fej előtt. Az elem megvezetése viszont eléggé gyarló kivitel, képes a pályában lötyögni, bár a végállása a fejbúrának nyomódó árnyékoló lap miatt aránylag stabil. A kombinált fej tartója rugós alátámasztású, három csavarral minden irányban állítható. A fej után viszont mindjárt a hangtengely jön, kimaradt egy szokásos vezetőelem. A gumigörgő tengelyének beállítása emiatt meglehetősen kritikus.
     Van még egy sztorim a gumigörgőről. Réges régen történt, hogy a magnó egyszer csak elkezdett nyávogni, a jelenség egyre fokozódott, mint a nemzetközi helyzet. Leemelvén a fejtakaró lapot, döbbenten tapasztaltam, hogy a görgő egyszerűen megnyúlt. Elhagyta a fém magot, ijesztően kóválygott. Ilyent sem azelőtt, sem azóta nem láttam. A cserére egy kicsit azért várni kellett, mert alkatrészt persze nemigen lehetett kapni. Addig is mindenféle machinációval próbálkoztam. Az új görgő aztán mindent megoldott, a hiba pedig nem jött elő többé.
     Érdemes még egy pillantást vetni a fejegységre. A két elmozdítható vezető között hagytak helyet még egy fejnek. Megvan az összes tartóelem, csak a furatokból hiányzik a menet. Ez pedig könnyen pótolható, így nincs már semmi akadálya a „három fejesítésnek”. Ezt a gépet békén hagytam, de később beszereztem egy B 700-ast, amelyen minden elképzelhető gonoszságot elkövettem. Erre a Rádiótechnika egyik cikksorozata is buzdított. Használtam is sokáig több átépítés közepette. Jelenleg romokban hever, várja a vélhetően egyszer majd bekövetkező feltámadást. Tervek vannak bőven. Mindenesetre bemutatom, hogy fest a háromfejes verzió. Készült ilyen gyárilag is, például a B 73 és a B 115-ös sorozat.

     Térjünk most rá az elektronikára. Az egész kütyüt három nyomtatott lapra szerelték fel: erősítő- és kapcsoló panel, valamint a tápegység.
     Az erősítő egytranzisztoros fokozattal indul. Erre csatlakozik lejátszáskor a kombináltfej, felvételkor a bemenet. Utóbbi egyszerű ellenálláshálózattal oldja meg az érzékenységbeállítást.
     A vonalszintű csatlakozás után mindjárt egy erőteljes leosztás következik, ennek jelét erősíti fel az első fokozat. Kár, mert az önálló szintszabályzóra is kapcsolódhatna, így felvételkor egy fokozattal kevesebbre lenne szükség (zaj, stb.).
     A korrekciós erősítő három tranzisztorból áll, az átkapcsolható visszacsatoló hálózat állítja be a megfelelő frekvenciamenetet. Ide jön a vonalkimenet (ennek szintje független a hangerőszabályzótól), a kivezérlésmérő műszer (lejátszáskor is jelez), és a hangerőszabályzó.
     A hangerő potmétert közvetlenül követi egy passzív lepke-karakterisztikájú hangszínszabályzó, majd a végfok. Utóbbi szilícium tranzisztorokkal indul, csak a végén találunk 4 germániumot. Gond sosem volt vele, pedig párszor megdörgettem az Orion HS 400-assal!
     A hangszórókimenettel párhuzamosan elhelyeztek egy fejhallgató-kimenetet is. Ezzel csak annyi probléma lehet, hogy a csatlakozója tucheles, mint az összes többi. Ha nem akarom, hogy a hangszóróval együtt szóljon a füles (aminek persze túl sok értelme nincs is), egy vakdugót kell betolni a póthangszóró-csatlakozóba (ez természetesen a kedvenc DIN-aljzatom). Volt is annak idején egy Hosidenem, modern, ortodinamikus rendszerű, elég dizájnos típus. Kár, hogy a tervezője nem látott emberi fület, így félórányi használat után muszáj volt leszaggatni a fejemről, mert a továbbiakban elviselhetetlenné vált. Nem is beszélve arról, hogy regenerálódni is kellett, jó pár percig eltartott, míg elmúlt a rettenetes fülcimpa-görcs.
     Visszatérve az elektronikára, hátra van még az automata felvételi szintszabályzó és a törlőoszcillátor.
     Az automatika két időállandónak megfelelően iktatható be (beszéd és zene). Mindkét gombot lenyomva a hosszabb időállandó aktív és így a kézi szabályzóval is beavatkozhatunk. Maga a szabályzószerv egy FET-tel vezérelt diódapáros.
     A kezdetekben használtam is ezt az automatikát. Hamar kiderült, hogy meglehetősen alászabályoz, nem vezérli ki rendesen a szalagot. Ezért aztán a kézi vezérlésnél maradtam.
     Az oszcillátor egyetlen germánium tranzisztorral működik, teszi a dolgát rendesen.
     A munkapontok mindenhol precízen beállíthatók a trimmerpotikkal. Hoppá! Most tűnik fel, hogy az egyik potméter időközben kicserélődött. Az esetre konkrétan nem emlékszem, lehet, hogy csak kicsit görbe volt az eredeti.
     Egyébiránt, mint a képeken is látszik, a panelek kifordíthatók, minden alkatrészhez könnyen hozzá lehet férni. A régebbi Tesla-gépekről legendák szólnak, hogy minden kihajtáskor hogy pattogtak a drótok. Én ezzel a jelenséggel ennél a magnónál nem találkoztam, sőt a későbbi B700-asom is mentes volt ezen effektustól.
     A tápegység semmi extrát nem rejt. Egyedül a szalagvég-kapcsolóra érdemes egy pillantást vetni. Egy 500 mikrós elkó töltődik ellenállásosztón keresztül. A szalagpálya érintkezői ezt sütik ki közvetlenül a mágnesen át. A működés azért rejtett magában némi bizonytalanságot.

   

     Az alkatrészkészlet elég jó minőségű, rendesen meg van szórva az elektronika kicsi zöld tantálkondikkal. Figyelemre méltó lehet még a néhány szürke kalapos dióda is. Az oszcillátor tápfeszültsége egy söntüzemű teljesítmény-Z-diódával stabilizált.
     A kapcsolók mindenhol Isostat rendszerűek. Sokan szidják ezt a sorozatot, igazság szerint én nem találkoztam semmilyen rettenetes effektussal.

   

     Némi gazemberséget azért elkövettem ezzel a géppel is. Az előlapon talán szembeötlő a nyomógombok alatti kis piros LED. Ez természetesen a felvétel üzemmód jelzését szolgálta. Valamikor építettem bele egy póterősítőt is, ez megfelelt az eredeti vonalerősítőnek. Ezzel lehetett sztereóban lejátszani. A dolognak különösebb értelme persze nem volt, mivel sztereó felvételt úgysem tudtam készíteni. Azért kísérletnek jó volt.
     A mai internetes világban már el sem tudjuk képzelni, annak idején hogy folyt a kedvenc zeneszámok beszerzése. Néha ugyan hozzá lehetett jutni féltve őrzött lemezekhez, vagy a haverok bizonytalan eredetű és minőségű felvételeihez, a fő forrás mégis a Magyar Rádió volt (aki hozzáfért, valamelyik nyugati adót is kipróbálhatta). A műsorújságban általában megjelent a részletes program, a számok címét szigorúan magyarra fordítva közölték (ebből néha igen érdekes, sőt szórakoztató esetek is következtek), már csak az időpontnak kellett megfelelőnek lenni. A másik megoldás az úgynevezett „vadászat” volt. Ekkor csőre töltött magnóval ültünk a rádió előtt (kezdetben ez egy nem egészen 100%-os állapotú Videoton „Róma de luxe” volt, aztán egy rokonunktól megkaptam a jó öreg M10-est), és minden szám kezdetekor indítottunk. Ha mégsem tetszett, stop, majd visszatekerés az előző szám végére. Ehhez persze az orsós gépek jobbak voltak, mivel kézzel vissza lehetett állni a megfelelő helyre. A technika kezdetlegességét csak a számok között tapasztalható furcsa zajok jelezték. De évek leforgása alatt hatalmas mennyiségű anyagot szedtem így össze. A szalagok ma is megvannak, a gyerekekkel szívesen hallgatjuk a régi zenéket.
     Visszatérve a szerkezethez, egyszer még egy fejcserét is elkövettem, bár a szalaghurkos fékezés miatt nem volt igazán brutális a kopás. A résmerőlegesség beállítása viszont nem sikerült elsőre, ennek megkönnyítésére fúrtam is egy csinos kis lyukat a fejtakaró lapba.
     Nemrég esett át a magnó egy alapos tisztításon, ez a fotókon még nem látszik. Mindenesetre megérdemelte ez a jó öreg masina.
     Utolsó nagy szereplése a kilencvenes évek elején volt, egy egyházi rendezvénysorozat teljes stúdiómunkálatát bíztam rá. Sávonként 2 óra műsor fért egy szalagra, nem nagyon kellett nézni a műsoridőt. Aztán mikor a kész anyagot át kellett másolni kazettákra... na az már nem volt semmi. Mindez számítógép és digitális technika nélkül, valós időben. Nem csinálnám meg még egyszer...

Lap tetejére

<< Vissza

Kezdőlapra